Barbie babák, avagy a “koronázatlan vírus” és én

iskoláslány kicsi

A tüdőgyulladás és nehéz légzés egy konkrét Germán Gyógytudomány eset alapján

Ez a beszámoló lenyűgöző és én elmondhatatlanul büszke vagyok Juditra! A lánya iskolaváltása több hetes betegséglavinát indított el nála, de mivel ő pontosan tudta, hogy mi történik a lelkében, és ennek hatására reagált a teste, félelem nélkül vészelte át ezeket a hosszú kellemetlen heteket.

Ő is egy nagyon szerencsés hölgy, mert megértette a biológia természettörvényeit és nem ijesztették meg az erős tünetek, hanem bízott a testében.

Ezt adja a Germán Gyógytudomány ismerete, nyugalmat és biztonságot. Ez a tudás felbecsülhetetlen érték, ezekben az időkben pedig különösen! A főhősünk kifejezései fenomenálisak, tulajdonképpen definiálja a biológiai konfliktusait és utal a lánya tüneteinek lelki okára.

Így hát kiemeltem azokat a mondatrészeket, szavakat, melyek nagyon sokatmondóak számunkra. Ami még zseniális, hogy az egyik DHS pillanata konkrétan meg lett örökítve. Éljenek a okostelefonok és a lélekjelenlét, ami kellett a lenti kép elkészítéséhez.

Olvassuk hát együtt Judit esetleírását:

Tavaly szeptemberben kezdte el az iskolát a kislányom. Ugyanazt az iskolát választottuk számára, ahová a bátyja is jár. Küzdelmes, nehézkes óvodás évek után nagyon készült már iskolába menni. Az utolsó évben szinte megállás nélkül arra készült, hogy újra a bátyjával járhat egy helyre (2 év van köztük), és hogy ez mennyire szuper lesz, újra együtt lesznek.

Ismertük az iskolát, a tanárokat. Úgy gondoltam, nem érhet minket nagy meglepetés. Kimondhatatlan nyugalom volt úgy készülni az iskolára, hogy ismerjük a helyet, tudjuk, mi vár ránk, nem kell iskolacsalogató napokra mennünk az egyik intézményből a másikba.

Igazából most, ahogy ezt így leírtam, már érzem is, hogy tulajdonképpen ez egy tökéletesen előkészített terep volt egy jövőbeni, esetleges a DHS-em számára. 🙂

Eljött a nyár, a kislányom elballagott az óvodából, majd jött az első baljósló hír, miszerint mindkét tanító néni, aki az első osztályt vitte volna, felmondott.

DE! nyugodjunk meg – kommunikálta az iskola vezetése-, már meg is van a 2 új tanító, és higgyük el, sokkal jobbak lesznek. (Ezt még megúsztam egy pár napos hasmenéssel), próbáltam pozitívan tekinteni a dolgokra. Lehet, hogy ennek így kellett lennie. Így alakult, ez van.

Egy kis bosszankodás azért maradt bennem, mivel iskolaelőkészítőbe is jártunk a kislányommal, ami tulajdonképpen abból állt, hogy hetente 1 alkalommal találkozott az összes leendő elsős és a tanító nénik.

Ennek az volt a célja, hogy a gyerekek megismerjék egymást és a tanító néniket is, hogy majd ha eljön a nagy nap, az iskolakezdés napja, úgy tudjanak megérkezni, hogy már mindenkit ismernek. Ezzel is biztosítva a nyugodt átmenetet az iskola és az óvoda között.

Az iskolával folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, mentek az egyeztetések, készülődések. A tanítók megkértek minket, hogy ha módunkban áll, támogassuk az iskolát, pontosabban az 1. osztályt használt játékokkal. Az osztályukban kialakítottak egy játszósarkot, ahol a szünetekben a gyerekek majd szabadon játszhatnak.

Nyár végén vettünk a vaterán 10 használt Barbie babát. Szegények nagyon viseltesek voltak, úgyhogy a kislányom kitalálta, hogy mindet fürdessük meg, fésüljük ki a hajukat, öltöztessük fel őket szép, tiszta ruhácskákba. Az utolsó hetünk ezzel telt.

Majd elérkezett a szeptember, a tanévkezdés napja. Újabb kis csalódás, 3 kislány, akiket nagyon vártunk, mégsem ebbe az iskolába jöttek végül. Sajnos, a tanítókkal kapcsolatban sem nyugodtam meg teljesen. De belevágtunk.

Teltek-múltak a hetek, alakultak a barátságok, körvonalazódott a gyerekek és a tanítók kapcsolata is. Sokat beszélgettünk a gyerekekkel, hogy hogyan élik meg ezt az egész változást, hogy érzik magukat.

Aztán eljött az a bizonyos pénteki nap, október 4-e. Délután én mentem a gyerekekért az iskolába. Péntek lévén, hazavittünk mindent, nemcsak a szokásos iskolatáskát, hanem a tornafelszerelést és a tisztasági dolgokat is, hogy aztán hétfőn frissen mosva hozzuk őket vissza.

Bementem hát a kislányom osztályába, hogy összepakoljam a dolgait, amikor arra lettem figyelmes, hogy a játszósarokban szanaszét hevernek a játékok. Úgy gondoltam, gyorsan besegítek, elpakolom őket, ne a tanító néninek és bácsinak teljen ezzel az ideje pénteken, amikor úgyis tök fáradtak már.

És akkor jött az, amire nem számítottam. A földön szanaszét hevertek a Barbie-babák, amiket nyár végén hoztunk. A 10 babából 8-nak ki volt tépve a karja/lábai/feje.

Szinte lefagytam. A kislányom ekkor toppant be az osztályba és odajött hozzám. Annyit kérdezett, hogy azt a 2 babát, ami egyben maradt, haza vihetjük -e, mert ő nem szeretné itt hagyni őket. Teljesen lesokkolt a látvány.

barbie baba

Azonnal tudtam, valami nagyon nincs rendben az osztályban. Valami olyan indulat van jelen, amit nem vettem észre, amiről eddig nem tudtam. Hát, így indult a KA-fázisom. Ezt követte sok-sok beszélgetés, szülői értekezlet, ahol végig nagyon megnyugtató válaszok érkeztek, miszerint minden a legnagyobb rendben van, már-már úgy éreztem, én reagálom túl a dolgot.

De akkor is, valami nagyon bűzlött ebben az egészben. A kislányom a 2 hazahozott Barbie-val játszott egész hétvégén. A 2 kis menekült az összes babájának elmesélte, hogyan mentette meg őket a kislányom és, hogy a többi testvérével mi történt.

Fájdalmas volt hallgatni, ahogy arról beszél, hogyan haltak meg a többiek.

November közepén szólt először a kislányom, hogy amíg iskolában van, nagyon sokszor feljön a sava, és egyre többször volt hasfájása is. Ez már egyértelmű jele volt annak, hogy még sincs minden rendben az 1. osztályban.

Nagyon aggódtam, rengeteget töprengtem, hogy mitévő legyek. Novembertől nekem is refluxom lett. Kiderült 1-2 dolog az osztálytársakkal és a tanító nénivel kapcsolatban is. A kislányom mégis hallani sem akart arról hogy otthagyja az iskolát, ahová a bátyja is jár. Hiszen ő ezt várta. Ez volt a vágya.

Egy éven keresztül tervezte, hogy milyen is lesz az, amikor ők egy iskolába fognak járni. A fiamnak viszont csodálatos helye volt, mind az osztály, mind a tanítók tekintetében.

Eljött a december és a karácsonyi szünet. Az ünnepek alatt a kislányom összes fizikális, testi panasza megszűnt (reflux, gyomorfájás). A 2 hét otthon töltött idő alatt  ő is kimondta, hogy elég volt, menni kell erről a helyről.

Január elején tehát meghoztuk a döntést, kerestünk egy új iskolát, ahol nagy-nagy szeretettel fogadták. Január 24-én lépett át az új helyre. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy 1 hét elegendő volt neki ahhoz, hogy átálljon és beilleszkedjen.

Nagyon gyorsan megszerették őt a gyerekek , és ő is boldogan mesélt az új kis barátokról.

Én is végre hátradőltem, megnyugodtam. Éreztem, a gyerekem végre jó helyen van, biztonságban, szeretetteljes közegben.

Ami ezután jött, az mégis nagyon meglepett. Szinte azonnal benáthásodtam. 10 napig nagyon intenzíven fújtam az orrom, már azt hittem, hogy sosem fogy el belőlem a nátha…. Teljesen kisebesedett az orrom, a szám.

Ezzel egyidőben a bal mellemnek hirtelen kényelmetlen lett a melltartó. Tompa nyomást, fájdalmat éreztem benne. Melegebb volt a szokottnál és érintésre fájdalmas. Ez körülbelül 2 hétig tartott. Amint a nátha lezajlott, jött a mélyről jövő, fojtó, aztán hurutos köhögés, láz, gyengeség. Ez majdnem 3 hétig tartott.

A 2 hét után elmentem orvoshoz, mivel éreztem, hogy annyira nehéz a légzésem, hogy talán már a tüdőm is érintett. Az orvos is ezt mondta, hogy tüdőgyulladás. Antibiotikumot írt fel. Mivel a tüdőmmel nem szeretek kockáztatni, és éreztem is, hogy talán most jól jön a gyógyszeres segítség, ezért beszedtem.

Nem segített egy dekányit sem. Úgyhogy nem volt más hátra, csak a pihenés és a Mein Studentenmädchen hallgatása.  Az utolsó hétre a bal fülem is becsatlakozott a folyamatba, ezen már csak mosolyogtam, persze kínomban.

Pontosan tudtam, ezt jól összeraktam magamnak. Most március 12-e van. Az erőm szinte teljesen visszatért, a köhécselés még elő-előjön, még mindig nem 100%-os a helyzet.

Drága Kata, köszönöm Neked a biztatást, a beszélgetéseket. Nagyon kellett a megerősítésed ahhoz, hogy kitartsak és ne csüggedjek. Hálával gondolok Rád és a napra, amikor megismertem a Germán Gyógytudományt!

Ölellek,

Judit