Az első hét év

kiskacsák hosszú

Első rész

Már régóta szeretném megírni ezt a cikket. Számomra ez egy érzékeny és felkavaró téma. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az írás csak egy kivonata lesz annak a sok bennem kavargó gondolatnak, amit szeretnék megosztani a Gyermekgyógyír olvasóival.

Aki ismer tudja, hogy a gyermekeim a mindeneim, és még annál is több… Amikor őket átölelem, valójában a világ összes gyermekét ölelem általuk. Ők azok a csodák, kik által a legtöbbet tapasztalhatunk, adhatunk és kaphatunk. Nincs fontosabb és nincs más, amiért érdemesebb lenne élni, mint ők. A természet egyik legjelentősebb pillére az, hogy továbbadjuk a génjeinket, és így tovább élünk a gyermekeinkben, ahogy mi is az őseink tulajdonságait hordozzuk teljes valónkban az idők végezetéig. Ezért mindenkit arra biztatok – ha még talán hezitál is –, hogy merjen belevágni a gyerekvállalásba vagy merjen második babát is szülni, és merjen harmadik, sokadik gyermeket vállalni, felnevelni, mert a nagycsalád teljesen összhangban van a természet rendjével! És ami a természet rendjével harmonizál, az csakis jó döntés lehet.

Ugyanakkor, sajnos, sokszor úgy érzem teljesen kifordult a világ önmagából, mintha csak egy nagy háborgó tengeren sodródnánk és nem tudnánk hová is tartunk. Ami régen teljesen természetes volt, és harmonikusan működött, azt ma újra kell tanulnunk.

Például anyának lenni! Elsősorban azért tanítom tanfolyamokon az érdeklődőknek a biológiai természettörvények csodáját, mert úgy érzem, hogy az egyetlen út a természethez visszatérni. Titkon a szívem azt reméli, hogy ők majd ezt a tudást továbbadják a gyermekeiknek.

Bevallom, sokszor pánikszerű érzések kerítenek hatalmukba, amikor látom, hogy a fiatalok félnek, bizonytalanok és teljesen torz ideákat követnek az anyaság megélésében. Legszívesebben felráznám a fiatal vagy leendő anyukákat, de mindig visszavonulok, mielőtt szóra nyitnám a szám, mert a saját bőrömön tanultam meg, hogy kéretlenül segíteni nem lehet azon, aki nem kéri. Pedig segítségre szorulnak. Nem csak ők, én is sok mindenben, bár én nem feltétlenül ebben a témában. Valami nem jól működik. Mindennapjaim során azt tapasztalom, hogy nincs kivel beszélniük a tapasztalatlan vagy félszeg fiatal kismamáknak. Hányszor hallottam már ezt a mondatot, hogy „ha én ezt idejében tudtam volna”.

Elhallgattak a bölcs, idős asszonyok. Talán, mert belefáradtak a tanításba? Vagy senki sem figyelt rájuk? A felgyorsult világ kápráztató kavalkádjával versenyezni egyébként sem lehet.

Amikor a kisbaba megszületik, a család egy szakrális csodában részesül. A várandósság, majd a szülés csodája által a nő anyává nemesül. Az újszülött által nem csak egy új lélek költözik a házba, és kapjuk őt ajándékba egy időre, hanem egy anya is születik. Egy anya kinek teste, és lelkének mélysége is változik ebben az időszakban.

A szülés után az újdonsült anya hasán kirajzolódó sötét, irányt mutató vonalon (linea nigra) felkúszik a kisded, az anyja melléhez bújik, megpihen csendesen. Erre a nyugalomra, közelségre van szüksége, semmi másra. A köldökzsinór még pulzál, majd lassan már nem lüktet, amikor is elvágják azt, de a lelki kapcsolódást ez nem tépi el, melynek óriási jelentősége van az első hét évben.

Gyakran a szülés folyamata sem természetes módon történik már, elviszik az anyukától az újszülöttet – megszakítva ezzel az egymásra találás csodáját. Szerencsére ezen a téren is látszik a pozitív változás, egyre több kórházban tiszteletben tartják az aranyóra jelentőségét.

A várandósság ideje alatt a magzat az édesanyja szívének minden dobbanását hallgatva fejlődik. Ahogy megszületik, éppen ezért a világon a legtermészetesebb dolog, hogy az újszülött az édesanyjával egy ágyban aludjon és igény szerint szopizhasson a kis nyiladozó. Még ebben is vitát nyitnak a „szakemberek”, melyet csak megmosolyogni lehet, hiszen az anyai ösztön ezt is megsúgja nekünk, hogy ez így természetes.

A szoptatás is egy külön csoda, melyről Tápláléklánc címmel már írtam pár gondolatot, de ezúttal is érdemesnek tartom kiemelni, hogy a legjobb oltás a babának az anyatejes táplálás. Hiszen, sokféle mikrobát megkap, melyre szüksége lesz az élete során. Természetesen, a korának megfelelően, higított állagban és változatban, folyamatosan változtatva a struktúráját.

Általában egy-két évig otthon van az anyuka a kisbabájával, szerencsére azért az ritka, hogy egy éves kor előtt bölcsődébe kerüljenek a gyerekek. De kétévesen már egyre többen kerülnek idegenek közé. Régen ez elképzelhetetlen volt, most pedig egyre növekszik a bölcsisek száma.

Ez elképesztő! Én emlékszem, amikor az első gyermekemmel otthon voltam. Az volt a legcsodálatosabb és a legerősebben irányadó időszak az életemben. Nincsenek rá szavak! Rengeteget olvastam, éjszakákon át kutattam alvás helyett, és változott meg teljesen abban az időben az életem. Imádtam minden pillanatát, amit az elsőszülöttemmel tölthettem a sok rutintalansággal és butasággal karöltve, amin persze utólag már csak mosolygok. Eszembe sem jutott volna bölcsődébe vinni őt, pedig nem volt ám semmilyen segítségem, még nagymama sem a közelben.

Elképzelhetetlen volt – ma is így gondolom –, hogy az egy-két éves gyermekemre idegenek vigyázzanak több órán keresztül. Ez a cikk semmiképp nem azért íródik, hogy megbántsak vele vagy meggyőzzek valakit, aki nem így gondolja! Én tiszteletben tartom, ha valakinek nem ez a természetes. Ez az írás egyetlen ok miatt születik, hogy elérje azokat az anyukákat, akik a szívük legmélyén vágyják ezeket a gondolatokat. Hiszen, arról már bőven van írás, hogyan engedjük el a gyerekünket a bölcsődébe, óvodába…

Tiszteletben tartom azt, ha valaki másképp éli az életét. Akik mélyen érzik azt, hogy ezzel kapcsolatosan valami talán mégsincs rendben, és már csak egy kis biztatás kell ahhoz, hogy másképp döntsenek, hogy maradjanak együtt a gyermekükkel, hát, nekik szólnak ezek a sorok.

Nagyon sokan a pénz miatt döntenek úgy, hogy idegenekre bízzák a kicsit. Ugyanakkor, ha utánaszámolnak, az a bevétel, melyet az abban az időben munkával töltött idő ígér, levonva belőle a bölcsi, utazás, ruházkodás, extra költségeit, melyek a munkába járással és bölcsődébe járással keletkeznek, már nem annyira számottevő a pénzbeli nyereség. Sőt, sokszor nem is éri meg az egész azt a felhajtást, amit az a plusz pár tízezer forint hoz a családnak.

Főképp azt nem, hogy idegenek közt történjenek meg azok a csodák, melyek igenis visszahozhatatlanok és soha senki nem fogja kárpótolni nekünk ezeket az elvesztegetett időket, ha egyszer visszagondolva már másképp csinálnánk. Ráadásul, annyira gyorsan eltelnek ezek az évek, hogy el sem hinnétek! Egyszer csak 14 éves lett a kislányom és én csak pislogok, hogy ez hogyan történhetett? Megértem, hogy az idő nem mindig halad gyorsan, főképp, amikor épp a hisztikorszak kellős közepén jártok az egyik kölyökkel és vannak nehéz fárasztó idők… de ezek összességében, utólag visszagondolva csak mosolyra adnak majd okot.

Engedjük el minél előbb a gyerekeket, mert úgy könnyebb lesz az óvoda, iskola és minden más, olvastam egy újságcikkben. Istenem, rendben, de nem az első hét évben! Mégis hová kellene ilyenkor elengednünk őket? Ezekben az években az anya mellett szocializálódik a gyermek. Erre még visszatérek később.

Hiába, hogy nem adtam egyik gyerekem sem bölcsibe, de több, mint tíz évvel ezelőtt erősen éltek még bennem a régi dogmák és a generációkon át betanított, öröklődő minták, amikkel nagyon hosszú idő után sikerült teljesen szakítanom. Éppen ezért értem meg, hogy mi történik a környezetemben, mert ezeken én is átestem. Csak a tehetetlenségemmel nem tudok mit kezdeni…

Leírok egy példát.

Emlékszem, szinte mindenki azt mondta a környezetemben, hogy minél előbb meg kell tanítani a kicsit a nagymamánál aludni, hogy később bármikor könnyen ott lehessen hagyni, ezáltal fenntartható legyen az az életvitel, amit eddig is folytattál, vagy legalábbis legyen egy kis kimenő olykor a fiatal szülőknek.

Kaptunk is egy balatoni hétvégét a nagyszülőktől, akik azzal a szándékkal is adták ezt nekünk ajándékba, mert már alig várták, hogy az akkor még másfél éves kislányommal babázzanak, míg mi majd pihenünk. Bevallom, nem sokat gondolkodtam, mert persze, hogy vágytam már egy olyan napra, amikor végre a férjemmel kettesben lehetek és átaludhatok egy éjszakát. Senki nem mondta, hogy ez nem jó döntés, sőt csak biztattak és bólogattak az akkori barátok, ismerősök.

Nem hibáztatom őket, de olyan jó lett volna, ha akkoriban lett volna kivel beszélgetni erről. Amikor megérkeztünk a szállodába, már akkor rosszul éreztem magam. Olyan volt, mintha a fél lelkem elhagytam volna valahol és most már tudom, hogy pontosan ez történt és óriási hibát követtem el! Úgy szégyellem ezt az egészet, de azért írom le nektek, hogy mi történt, mert hosszú tanulási folyamat volt, mire szakítani tudtam a buta dogmákkal és elvárásokkal.

Nem hallgattam az ösztöneimre. Nem a nagyszülők szeretetével vagy gondoskodásával van baj, ne értsetek félre, hanem egyszerűen meg kell érteni, hogy a gyerekeknek ebben a korban az anyuka jelenléte még pontosan olyan, mint a lélegzetvétel. Egyszerűen létfontosságú! És az első ilyen elszakadásnál bizony a kis lélek megsérül. A nagylányomnál is ez történt, lett is utána ekcémája, amit egészen az általános iskola megkezdéséig nem sikerült meggyógyítanunk hiába is voltunk akkor már a szakrális tudás birtokában.

Ha nem lett volna biológiai konfliktusa, ami az ekcéma kialakulásához vezetett, pszichológiai problémája mindenképp lett volna belőle. A történethez még az is hozzátartozik, hogy alig tudtam valamit aludni a gyerekemtől távolt töltött éjszaka folyamán és nem csak az idegeskedés miatt. Mivel még szoptattam is őt esténként akkortájt, hatalmasra duzzadtak a melleim, így több órát azzal töltöttem pihenés helyett, hogy megszabaduljak a felesleges anyatejtől. Szóval, egy szánalmas kínszenvedés volt az egész, egy rossz mintát követve megélt keserű tapasztalás.

Mindenesetre, soha innentől kezdve egyetlen éjszakára sem hagytam másra egyik gyermekemet sem 4-5 éves korukig és akkor is csak akkor, ha ők szerettek volna a mamiéknál bekuckózva aludni. Most is kizárt nálam, hogy ne én altassam, és ne velem ébredjen a háromévesem. A tinédzser nagylányom már inkább boldogan integet, ha elmehet egy táborba vagy osztálykirándulásra. Ez az élet rendje, itt kezdődik az elengedés, nem pedig kétévesen!

Képzeljük el, hogy minden a természet rendjének megfelelően működik. Az újszülött az anya mellén lóg sokáig, rajta csüng amikor csak lehet. Az újdonsült anyuka „magára kötözi” és viszi mindig magával, ha menni kell. Később, ahogy mászni kezd kb. az öt méteres körzetében tölti idejét, majd félszegen, de egyre távolodik is a kis felfedező, de érzi az anyuka jelenlétét. Ha gond van, akár elesik vagy egy kicsit megijed valamitől, anya ölelése az azonnali gyógyír számára. Ha az anya jelen van, ebből nem is lehet gond.

Sokan ellenzik és szóvá is teszik, hogy jaj, inkább adná bölcsödébe, minthogy ide-oda hurcibálja a gyereket, mert az nem jó. Hányszor megkaptam ezt én is! Még olyanoktól is, akik biologikusan gondolkodóknak tartják magukat. “Egyébként is kell a gyereknek a szocializáció!” És akkor én is „elmondanám”, ha már fent utaltam rá, hogy nekem erről más a véleményem. A gyerek az anyja mellett szocializálódik! Mégpedig pontosan úgy, hogy viszi magával mindenhová, szó szerint rajta lóg a gyerek, ehhez most óriási segítséget nyújtanak a rugalmas hordozókendők és hordozók technikailag. Imádom ezeket a „szállítóeszközöket”. Amellett, hogy rendkívül praktikusak, a hordozott babák élvezhetik az anya folyamatos testközelségét, mellyel egy folyamatos biztonságot nyújtunk a kicsi számára.

Hiszen, a természetben egyébként az anyától való elszakadás a halált jelentené számukra. És ha az anya mindenhová viszi a kicsit, ő is sokféle emberrel találkozik, gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. Később a 2-3 éveseknek sincs még szüksége társaságra, ha azt gondoljuk emiatt jó döntés a bölcsőde. Kijavítom amit írtam, a gyerektársaság jó, de csak akkor az igazi, ha az anyukák is jelen vannak. Inkább nekünk otthon lévő anyukáknak van szükségünk társaságra… lássuk be, ez az igazság!

De ez nem egy borzasztó dolog, hiszen, teljesen normális, hogy nem szeretnénk elszigetelődni. Hiszen, a természeti népek együtt csoportokban élnek (éltek), észre sem vette a fiatal anya, hogy korlátozva lenne bármiben is akár az újszülött mellett is, mert mindig volt segítség és a folyamatos munkamegosztás is megkönnyítette a helyzetet. Nekünk nehéz, mert a családok az idősebb generációkkal már nem élnek együtt egy helyen, sokszor még egy azon településen sem. Igazából nincs is igény rá – sajnos csak elvétve –, és a lehetőségek is korlátozottak.

Tehát, menjünk együtt a kicsikkel, csináljunk közös programot kisgyerekes barátokkal és máris mindenki jól érzi magát! Ha a barátaimmal vagyok, azt sem tudom órákig, hogy létezik a kicsim, mert annyira elmélyülve játszanak együtt a gyerekek. Mi ebből már sportot űzünk, és visszük ezekre a találkozókra a laptopunkat, így akár a munkánkat is végezhetjük a találkozókon, mikor mire van szükség. Lehet megoldást találni! Ha a közelben van a nagyi és délelőtt szívesen átjön játszani a kis unokával, míg az anyuka dolgozik (természetesen csak otthonról végezhető munkára gondolok ez esetben), ez is szuper megoldás! Vagy akár egy babysitter is, vagy egy kedves segítő is részt vehet a család életében, ha a kismama mindenképpen szükséges, hogy dolgozzon, vagy így tud kiteljesedni.

A lényeg, hogy az anyuka elérhető távolságban legyen. Ebből nem lehet gond! Ebben a hét évben alapozzuk meg azt a csodálatos érzelmi kiteljesedést, mely egy olyan erős alapot ad majd a gyermeknek, hogy soha nem fogja azt érezni, hogy valami hiányzik az életében. Az anya eltűnik hirtelen és itt programozódik az a szeretethiány, ami miatt még felnőttként is érezhetjük, hogy valami nagyon nem jó, pedig elvileg mindenünk meg van. Van családunk, szerető férjünk, gyermekeink, mégis hiányzik valami, szeretethiányos állapotban tengünk. Éreztél már ilyet? Én nagyon gyakran. Ha az első hét évben a gyerek az anya közelében van, akkor adjuk meg neki azt a többletet, mely a boldogsághoz szükséges az életében.

Leírok még egy történetet. Egyszer, már elég régen történt, hogy az egyik ismerősöm rám bízta a még alig kétéves kisfiát egy fél órára. Nem volt több időről szó csak kb. 30 percről! El kellett intéznie valamit a közelben, ahol laktunk, miután nálunk voltak játszani és úgy gondolta, sokkal egyszerűbb és gyorsabb lehet az, ha nem viszi a kicsit magával. Szépen elmagyarázta a fiúcskának, hogy nemsokára jön, de most el kell intéznie egy fontos dolgot, addig játszani fogunk. Ismertük egymást már évek óta és engem is szeretett, úgy nézett ki nem is lesz semmi gond…

Ahogy kitette az anyukája a lábát az ajtónkon, a kis srácot szó szerint pánik fogta el. Pedig nagyon sokat voltak előtte nálunk, ismerős arcok és hely vette körül. Nem adott ennek hangot, de láttam a tanácstalanságot, és az elhagyatottságot az arcán, azt a pánikszerű fürkészést, ahogy jártak a szemei és kereste az anyukáját. Nem tartott csak egy percig, de átéltem mit érez, és azt is, hogy neki ez most végtelen idő… Majd eltereltem a figyelmét és az ölembe vettem, ahol pityergett egy kicsit, de nem szólt semmit. Majd a gyurmázás tényleg elterelte a figyelmét. Nagyon beleadtam mindent, hogy jó élményei legyenek és lehetőleg ne jusson eszébe az elválás.

Eltelt az a fél óra, de hosszú időnek tűnt nekem is, mert minden sejtemmel azon voltam, hogy le tudjam kötni úgy a figyelmét, hogy lehetőleg ne legyen belőle nagyobb sírás vagy félelem. Szerintem, sikerrel jártam és vissza is tért az anyuja, amikor is nagy volt az öröm, de számomra egy óriási tapasztalás volt. Akkor összeállt a kép. Ezt minden gyerek átéli a bölcsődékben és óvódákban is. Teljesen mindegy, hogy magán vagy állami intézmény. Ezzel is szoktak érvelni, hogy vannak olyan helyek, ahol több figyelem jut egy gyerekre, és ez milyen jó! Hát persze, hogy jobb és persze, hogy az is jobb, ha egy kedves óvónő vigyáz rájuk, mint egy kiégett pedagógus, de alapjaiban ugyanaz a helyzet. Az első bölcsis napok után vannak kicsik, akik az anyahiányon nem tudják túltenni magukat soha. Van amelyiküknek ez biológiai konfliktus lesz. “Magamra hagytak” vagy “elválasztás” az érzettartalom, az teljesen szubjektív, bármi lehet.  Van, aki gyorsan túllép ezen, van, aki sosem tudja ezt elengedni és még felnőttkorában is pl. elhagyatottnak érzi magát folyamatosan, és soha nem fog könnyen megszabadulni a túlsúlyától. Mert mindegyikünk más.

Ezt csak úgy tudjuk megelőzni, ha együtt vagyunk a gyermekünkkel ezekben az években. Ezért mondta Hamer Doktor is azt, hogy úgy érezheti magát az a gyerek, akit ott hagynak az óvodában, mint akit kilőttek a Holdra. Hiszen, előtte az anyukája teljes gondoskodását élvezte, így hát teljes értetlenséggel áll az előtt, hogy miért megy el az anyu, még akkor is, ha erre már megpróbálják előtte hetekkel felkészíteni őt. Erre még nem tud felkészülni ebben a korban a kicsi, akkor sem, ha lyukat beszélünk a hasába erről a témáról. Neki egy 5-6 óra végtelen időnek tűnik. Azt a pillanatot pedig, amit a kisfiú szemében láttam, egyszerűen nem lehet megúszni! És persze, természetesen mehet a bölcsibe nyugodtan a kicsi, de csakis úgy, ha az anyukája is megy vele és ott is marad, folytatta a gondolatsort Dr. Hamer.

És gondoljátok el, hogy a fenti esetben én egy személyben száz százalékosan a kisfiúra tudtam összpontosítani, ami lehetetlen egy bölcsis csoportban, még akkor is, ha nem nagy a létszám. Az is előfordulhat, hogy együtt sírnak többen „otthagyott” gyerekek, és a másik sírása is csak fokozza a pánikot. Persze megnyugtatják őket és utána játszanak is talán, majd a gondozók elmesélik az anyukának, hogy persze volt egy kis sírás, de ez természetes az első napokon. Természetes? Szerintem egyáltalán nem természetes! A gyerek bent sír, az anyukák kint sírnak, a szívük csak nem megszakad. Egymást vigasztalják kint az anyukák és bátorítják egymást, hogy folytassák ezt a természetellenes működést. De miért? Melyik állat bízná másra a kölykét, hogy gondoskodjon róla helyette? Hát semelyik. Akkor hol is tartunk most?

Folytatás következik…

Hamarosan!