Futás!

futásoskicsiEz egy rövid szösszenet lesz, de leírom, mert kapcsolódik az előző hízásról írt cikkhez. Hetek óta gyötrődöm, hogy megtaláljam a megfelelő mozgásformát az egyik nagylányomnak.

A hízás okairól szóló cikkben már leírtam, hogy a fogyáshoz kevés a konfliktusok beazonosítása és az étrend megváltoztatása, mert a zsírszövet eltüntetéséhez elkerülhetetlen a rendszeres mozgás.

Jöhet a nagy kérdés. Milyen mozgásformát válasszunk?

A futás az egyik legjobb zsírégető edzés, ez köztudott. Azt hiszem futni ma már divat, így könnyű jó edzéstervet is összeállítani, rengeteg jó írást lehet találni a témában. Csábító mozgásforma is, mert ha a természetben futsz gyönyörű szépségeket láthatsz.  A mentális rákészülés és a döntés szerintem a legmeghatározóbb, ahhoz, hogy elinduljunk. Ha az elhatározás komoly, akkor kell elkezdeni és idővel a mozgással egyenes arányban elindul a fogyás is. Nagyon szerettem volna én is együtt futni a lányommal, hogy motiváljam és nem utolsósorban rám is rám férne a rendszeres edzés.

Nekem évekig nagyon fájt a derekam és tudom, hogy bármikor könnyen “sínre kerülhetek” ezzel a különprogrammal. Ez azt jelenti, hogy pl. jöhet egy hasonló szituáció, ami régmúlt történt, ami miatt kiújulhat a konfliktusom. Ha ezt nem veszem észre időben, később újra jöhet a kínzó fájdalom. Erre nagyon kell, hogy figyeljek. Ennek oka még egy gyermekkoromban átélt központi önleértékelés, “Úgy ahogy van nem érek semmit” érzettartalommal. Most azonban nem erről szeretnék írni, hanem beszámolni a futással kapcsolatosan. A derékfájásom azért fontos információ, mert emiatt hezitáltam több hétig, hogy fussak-e a lányommal vagy ne, mert a gerincnek elég megterhelő lenne. Nagyon szerettem volna vele edzeni, mert ha érzi, hogy nincs egyedül könnyebb lehet az egész.

Erről a lelkemben folyó játszmáról senki nem tudott, ugyanakkor, ha szóba került a futás, mindig hárítottam. Valamilyen kifogással eltoltam az időpontot, hogy majd holnap megyünk. Majd hétfőtől edzünk. Most nem mehetünk, mert esik az eső, holnap pedig azért nem mert biztosan nagyon meleg lesz. Ezen már folyamatosan ment a viccelődés, hogy anya ugyan ma mit talál ki, hogy ne kelljen elkezdeni a sportolást.

Egy nagy társaságban voltunk, amikor a következő történt. Beszélgettünk az életmódváltásról, amikor egy hozzám elég közelálló rokon, amikor épp azon nevettünk, hogy tegnap miért nem mentünk futni és a kifogások sokaságán viccelődtünk, a következőt mondta: – Te úgysem fogsz soha rendszeresen futni!

Erre végképp nem számítottam, hogy valaki emiatt bántani fog. Teljesen lefagytam, hiszen mindenki nevetgélt a kifogásaimon, ő viszont beszúrta a kést, mert az utóbbi mondat azt jelentette számomra, hogy neked ez nem fog sikerülni. Persze tovább nevettem a többiekkel, de már nem volt őszinte a mosolyom. Természetesen ez az egész csak bennem játszódott le, senki nem vette észre. Tipikus DHS. Itt talán a magányosan átélt aspektust lehet jól megérteni, hiszen sokan voltunk, én ezt a pillanatot mégis teljesen izoláltan éltem meg. Tehát nem azon múlik mennyien vagyunk a biológiai konfliktus pillanatában. Kijelenthetjük, hogy ez tulajdonképpen teljesen mindegy. Láthatod kívülállóként olvasva ezt az írást, hogy milyen bagatell egy félmondat volt ez…, de nem számomra! Engem bizony mélyen eltalált, mégpedig már megint az önértékelésem szenvedett csorbát.

Eltelt két nap és bevillant, hogy már csak egy hónap van a nyárból, tehát a lányomnak tényleg el kell kezdenie a szisztematikus mozgást, nem hátráltathatom tovább. A döntésem az volt, hogy majd kerékpározom mellette, így vele leszek és tudom motiválni is. Én pedig tornázni kezdek rendszeresen, amivel természetesen amellett, hogy edzek, még a gerincem is kímélem. Meghoztam a döntést és máris sokkal felszabadultabb voltam.

Ahogy eljött az este  a lányom felvette a futócipőt, és egy alapos bemelegítés után miközben én a bringára pattantam, lefutotta az első kilométereket. Oltári büszke voltam rá és egyben boldog, mert nagyon jó élmény volt az első megpróbáltatás.

Jóval később arra lettem figyelmes, hogy a bal lábamon a talpamnál, a belső oldalon időnként erős fájdalmat érzek, erősödött a fájdalom, ha meg is nyomtam azon a helyen. Oh, biztosan ráléptem valamire a kertben, jött az első gondolat, hiszen imádok mezítláb kint lenni így nyáron. Később azonban már bicegtem, alig bírtam a súlyom ráhelyezni a bal lábamra.

Még mindig nem esett le, hogy a futós esetnek köze lenne ehhez az egészhez.  Miért fáj a lábam?  Már ki is akadtam, hogy de jó, hogy végre sikerült kimásznom az évek óta tartó derékfájásomból, most pedig nem tudok járni. Hurrá! Így jó a Germán Gyógytudományt tanítani, sántán.

Majd villámcsapásként ért a felismerés, oh, de érdekes, hogy pont az anya-gyermek oldalon fáj a lábam (jobb kezes vagyok, tehát a bal lábam) és éppen a lábfejem, a belső oldalon a talp részénél. Ekkor már mindent tudtam. “Nem tudok futni a gyerekemmel”. Önleértékelés. És miért? Amiatt a nem várt beszólás miatt, hogy “te sosem fogsz futni”…. (mert ez neked úgysem sikerül). Ezt nem mondta, de gondolatban számomra így fejeződött be ez a mondat. Ennek az önleértékelés konfliktusnak a megoldása az volt, hogy mindkettőn számára egy szuper döntést hoztam azzal, hogy én elkezdek tornázni, a lánykám pedig azóta már több kilométeren túl van, azaz “felvette végre azt a futócipőt.”

Két napig erős fájdalmaim voltak, alig bírtam járni, de akkor már tudtam, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot. A fájdalom így teljesen elviselhető volt, a tudás ilyenkor olyan, mint egy erős fájdalomcsillapító kis nyugatóval vegyítve. Nem beszélve arról, hogy ezáltal megúsztam a következmény konfliktusokat. Mivel a gyógyulás kiszámítható, tudtam, hogy ez pár nap alatt lezajlik majd, nem szenvedtem el egy újabb konfliktust, hogy “jujjj, most nem tudok járni”, mert akkor indult volna az ördögi kör, amiből már nehezebb kiszállni….

Az önleértékelés-konfliktusok nagyon gyakoriak. Szinte mindenki átéli az életében, ki párszor, ki többször. Hol itt fáj, hol ott fáj, de ha fáj, akkor tudni kell, hogy már minden jó, mert akkor a lélek már felszabadult és a fájdalmas helyreállítás már az öngyógyulás folyamatának befejező “epizódja”. Már csak fel kell deríteni, hogy mi volt az a pillanat, ami ezt az egészet okozta.

Hajrá, futás! Irány a természet!