Nyári influenza

cicák_kicsiMa voltunk varratszedésen. Ivartalanítottuk Tejföl cicánkat. Megtudtam egy fontos információt. Azt hiszem tőmondatokban írok. Ezt akkor be kell fejeznem.

Újrakezdem, hogy élvezhetőbb legyen.

Ma voltunk varratszedésen Tejföl cicánkkal, akit ivartalanított az állatorvos. A műveletet nem az az orvos végezte, akihez járunk, hanem egy másik doktornő, akit nem ismerünk. Ezeken a meleg nyári napokon, a fent nevezett macskával és a két legkisebb gyermekemmel együtt érkeztem a rendelőbe. A fülledt idő miatt (fogjuk erre) alapvetően bamba állapotban voltam. Minden rendben ment, de mielőtt távoztunk volna hirtelen nekem szegezett egy kérdést a doktornő. Amikor elért a tudatomig valószínűleg pazar arcmimikára késztetett.

„Jól hall a cicájuk? Tudta, hogy a fehér macskák genetikailag hajlamosak arra, hogy megsüketüljenek?”

Az elhangzott kérdések úgy hatottak, mintha egy DHS-t szenvedtem volna el. Nagyon súlyos élmény-sokk volt, hirtelen és drámai, és abban a pillanatban nagyon magányosnak éreztem magam. Persze ez csak vicc, de az sajnos nem tréfa, hogy ezt a kérdést a kedves arcú doktornő komolyan gondolta. Később utánanéztem. Valóban létezik erről nem is egy tanulmány, hogy a fehér macskák, pláne kék szemmel, hajlamosabbak a nagyothallásra, mint cicatársaik.

Tejföl mielőtt megműttettük ellett nekünk négy hófehér csodát, őket láthatjátok a képen. Nagyon szerettük volna, hogy a cicánknak legalább egyszer legyenek kiscicái. Arra nem számítottunk, hogy az alomban csak hófehér kismacskák lesznek. Ez már csak a hab volt a tortán. Ha már a genetikát felhoztam a bevezetőben, akkor itt ténylegesen hivatkoznom kell rá, mert minimális az esélye, hogy egy alomban négy „hópihe” szülessen.

A kiscicáink csak későn, hat hetes korukban kerültek elő. A férjem hősiesen mentette ki őket a szomszédunk padlásáról.

Egy átlagos péntek estének indult az az este, amikor hosszas keresés, vágyakozás, egymásra mutogatás, lemondás és remények után félszeg nyávogást hallottunk meg a szomszéd ház felől. Egymásra néztünk Emese lányommal és tudtuk, hogy célba értünk, megtörtént a csoda, előkerülnek Tejföl „gyerekei”. Az egész család szinte transzban volt, míg a férjem felmászott egy létra segítségével a tetőre és kezdte meg tulajdonképpen a szomszéd házának a bontását. Olyan hévvel szerette volna odaadni végre a gyerekeknek a kisállatokat, hogy észre sem vette, hogy megbontotta a szomszéd házának a tetejét.

Boldogan mentette ki egyenként a kicsi cicákat, és vált ezáltal Piliscsév hősévé a gyermekeim szemében. Ez volt az ő konfliktusainak megoldása.

Bumm. Másnapra a férjem náthás lett. Nem kicsit, hanem fogalmazhatok úgy, hogy egyre náthásabb lett, ahogy haladt az idő. Elkezdett fájni a torka is, hol erősebben, hol enyhébben. Ezek a tünetek nem voltak nagyon erősek, mindaddig, míg a negyedik kis cicus elő nem került. Ugyanis ő még egy éjszakát egyedül töltött a padláson, mert nem sikerült száz százalékosra a mentőakció. Tudtuk, hogy még egy cica hiányzik, hiszen hallottunk még nyávogást fentről, de nem lehetett kicsalogatni a legfélszegebb „hógombócot” csak másnap délután. Ettől a pillanattól fogva azonban a férjem tünetei egyre erősebbek lettek és bár még hétfőn bement dolgozni, – hogy is tehetett volna másképp egy igazi hős –  de már este lázasan érkezett haza. A nátha, torokfájás mellett, ízületi fájdalmai is lettek. Legerősebb fájdalmat a karjaiban érzett és nagyon fájt a dereka.  „Úgy érzem magam, mint akit agyon vertek” hajtogatta és bújt be hamar az ágyba.

Annyira egyértelmű volt a képlet, hogy a macskás sztori volt a megoldása, hogy az egész család jól szórakozott szegénynek az állapotán. Ez már egy velejárója annak, ha a mikrokörnyezeted megérti Hamer Doktor elméletét. Nincs pánik, mert a megértés adja a válaszokat. Tudod mi történt, tudod mire számíthatsz a betegséglefolyásban. Másnap már nem tudott felkelni reggel, így kiíratta magát a házi orvossal, hogy pihenni tudjon. A diagnózis influenza volt. Biztosan a budapesti tömegközlekedésen kapta el, mondta az orvos. A férjem pókerarccal bólogatott és távozott a rendelőből. Tényleg nagyon rosszul érezte magát, így nem akart senkit sem eltéríteni a gondolatairól. Semmi mást nem szeretett volna, csak szabadulni a rendelőből és visszajutni a puha ágyba.

Nézzük a Germán diagnózist, azaz a valódi okokat: önleértékelés konfliktusok, „itt-valami bűzlik-konfliktus” és még egy falat konfliktust is be tudtuk azonosítani a konfliktusmegoldást követő fázisban. Láthatjátok, hogy egy esemény több biológiai konfliktust okozott és indított el párhuzamosan több biológiai különprogramot. Természetesen csakis a túlélés érdekében, mert a lélek szintjén megoldatlan volt a helyzet. Családunk többi tagja is megkönnyebbült, de tünetek nélkül, mert a „macsek ügy” senki másnak nem volt konfliktív, ez maradt a férjem kiváltsága.

Amikor Tejföl szülni készült és kereste erre a legmegfelelőbb helyet, én a Kelemen Majorságban előadást tartottam. Ebédidőben, amikor hazajöttem láttam, hogy nem sok idő van már hátra szegénykének. Kértem a gyerekeket, akik már egyébként is nagyon izgultak, hogy figyeljék a cicát. A férjem, aki a lurkókkal itthon volt, nem foglalkozott az egésszel. Ez nem az ő problémája.

Tejföl délután eltűnt és onnantól kezdve sokáig nem láttuk. Sejtettük, hogy megtalálta a legbiztonságosabbnak ítélt rejtekhelyet. Késő este pedig már a nagy fehér cicánk itthon volt. Látványosan levékonyodva enni érkezett. Azonban fogalmunk sem volt, hogy hol lehetnek a kiscicák.

Kezdődött a hajsza.

A gyerekek, főképp a legnagyobb lányunk teljesen odavolt és egész este kereste őket, átnézett minden helyet, ami a ház környékén számításba jöhetett. Nem találta őket.

Másnap figyeltük Tejfölt és azt vettük észre, hogy a szomszédba távozik és úgy láttuk, mintha a padlásra menne. Innentől kezdve kb. tíz percenként kérdezte meg Mesi az apukáját, hogy segít-e neki megkeresni a cicákat, és hogy mikor megy fel végre a szomszédhoz a padlásra átfésülni a terepet. Amikor a férjem a kertben végzett munkái közben megelégelte a könyörgést megígérte neki, hogy segíteni fog. A gond az volt, hogy előtte beszélnie kellett a szomszéddal. Ez nem volt egyszerű. A szomszédunk azóta az örök vadászmezőkre távozott. Isten nyugtassa békében. Hogy is mondjam, nagyon fura fazon volt, ritkán volt itthon és akkor sem nézett ki túl beszámíthatónak. Összességében sosem zavart senkit, de nekünk most feladatunk volt vele.

„Apa kérlek hozd  haza a cicáinkat!” Mesi folyamatosan kérlelte.  A férjem pedig csak tolta maga előtt a feladatot, mert az igazat megvallva nem is nagyon érdekelte, hogy hol vannak azok a cicák. Ő úgy gondolta majd az anyamacska hazahozza őket, ha itt lesz az ideje és egyébként is hagyják már békén ezzel az újabb neki szánt feladattal, amihez nem fűlött a foga.

Most azt mondja, hogy az egész szituáció, úgy ahogy volt bűzlött neki, így konkrét DHS pillanatot nem is akart keresni a náthájával kapcsolatosan.

A derékfájásához és ízületi fájdalmaihoz tartozó önleértékelés konfliktusainak pillanatát azonban pontosan megfogalmazta.

Hosszas könyörgés és a szomszéd utáni nyomozás után, (hetek teltek el), végre összejött, hogy át tudott menni a padlására. Még arra is rávette az ismeretlen ismerőst, hogy felmenjen vele és együtt kutakodjanak. Átnézték az egész poros, koszos helyet a kis zeg-zugokat is átfésülve. Hallgatóztak is hátha hallanak valamilyen cicaneszt, de semmit nem találtak, semmit nem hallottak. Amikor az akcióból hazaérkezett azt mondta neki Emese lányunk  szánó, szomorú, lemondó tekintettel, hogy „Hát nem tudtad hazahozni őket.” Ez volt az a mondat, ami miatt a teljes önértékelése romba dőlt.  Elszenvedett egy központi önleértékelés konfliktust és még a kezére is asszociált, hogy nem tudta megfogni a kismacskákat és elhozni a gyerekeinek. Ezek miatt fájt később a megoldási fázisban olyan nagyon a dereka és fájtak a kezei is egyaránt.

Közben az egész feladattól meg akart szabadulni! Amikor visszajött a szomszédból mondta is a gyerekeknek, hogy ő már megtette a magáét, hagyják most már békén, nem tud mit tenni, nem csöngethet be minden házhoz, hogy megkérdezze. Jó napot kívánok! Szült a macskánk. Nem önöknél vannak véletlenül? Esetleg átnézhetném a fészerüket, a padlásukat, a kertjüket és minden félreeső helyet? „Az én feladatom letudva”, gondolta a szomszédlátogatás után.

Pedig nem volt ám letudva, mert pár nap múlva újra jöttek a kérések. Apu nem tudnád újra megnézni a padláson a kiscicákat? Kizárt dolog, hogy ne legyenek ott! Valamit biztosan elfelejtettél megnézni, hiszen mindig arrafelé megy az anyamacska. Vagy esetleg szerinted máshol vannak? Ostromolták a kérdésekkel. Ennek nem volt vége. Akinek vannak kiskorú gyermekei tudja, hogy milyen elszántak a kicsik ha életbe vágóan fontos kérdésről van szó. És most arról volt szó. Nagyon is. A férjem konfliktus-aktív fázisban volt szinte végig amikor itthon volt és nem a munkahelyén.

A férjem csak ígérgetett, egyáltalán nem akarta megkeresni a kisállatokat. Ugyanakkor mégis! Sőt, nagyon zavarta a viselkedése. Milyen apa vagyok én? (önleértékelés, aktív fázis)

Azt érezte nem elég jó apa, mert tulajdonképpen nem érdekli az egész. Bárcsak ne szült volna a macska. Efféle gondolatok jártak a fejében a tartós stressz állapotban.

Az aktivitást én is tetőztem, mert látványosan kerestük a cicákat, amikor csak tehettük. A barátaink is kérdezgették a férjemet is, hogy meg vannak már a macskáitok? Még mindig nem? Húúúú.

Bocsánat, hogy ilyen részletesen leírom ezt a történetet, de azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen bagatell dolog is ki tudja ütni a biztosítékot valakinél, és hogyan is halmozódik a konfliktustömeg napról napra.

Minden jó, ha a vége jó!

Egy átlagos péntek estének indult az az este, amikor hosszas keresés, vágyakozás, egymásra mutogatás, lemondás és remények után félszeg nyávogást hallottunk meg a szomszéd ház felől…..

A férjem hős lett, mint a mesében, hiszen előkerültek a csodaszép kiscicák, akiket a gyerekek később hetekig  dédelgethettek. Azóta már mind a négy cicusnak szerető gazdit találtunk. A férjem túlélte az influenzát, és nem kapta el tőle valami nagyon furcsa módon a családban senki sem. Persze közben itt járt nálunk egy barátunk, aki nevetve számolt be a kínzó torokgyulladásáról az utána következő napokban. A páromat is felelőssé tehette volna ezért, de nem tette, mert ő is érti a Germán összefüggéseit és tudta, hogy neki egy teljesen más történet okozta konfliktus volt a kiindulópont.

Influenza a forró nyári hónapokban? Igen, lehetséges! Hiszen önleértékelés konfliktust, bűz-konfliktust és egyéb más konfliktusokat is elszenvedhetünk az év minden napján. A DHS-ek nincsenek évszakhoz kötve.

Most is egy újabb tapasztalattal gazdagodtunk. Éljenek a kiscicák, a cicamentő hős apukák, és persze a Germán Gyógytudomány!