Macskamigrén

cica_vagottÉvek óta írom már az elmémben ezeket a megélt történteket, ami a Germán Gyógytudomány könnyebb megértését szolgálja, csak valahogy eddig nem jött még el az idő, hogy ezek a megírásra váró gondolatok papírt érjenek, vagy inkább modern kori billentyűt. Mindennek meg van a maga ideje, mint ahogy annak is, hogy mikor érik meg egy többször kiújuló konfliktus végleges megoldásra. Nem hiszek a véletlenekben, csak abban, hogy sokszor annak is értelme van, ha egy ideig nem találod a megoldás kulcsát. A megfelelő időzítés is nagyon fontos. A következetesen, jól feltett kérdések rámutatnak a sarkalatos pontokra a kiváltó okra, azaz a DHS-re (Dirk Hamer Szindróma= biológiai konfliktus) és a konfliktus megélésének pillanatában lefektetett sínekre is.

Nincs olyan, hogy nem tudja a gyermek az elakadását, csak a feltett kérdés lehet rossz. És nincs olyan, hogy sematikus megoldás. Semmit nem jelenthetünk ki kategorikusan, ez ennél az esetnél is kiderült. Azért is a szívem csücske ez a tudomány, mert folyamatosan gondolkodni kell és mindig a gyerek személyes megélésén múlik a tünet és később a megoldás kulcsa is. Mindig egyedi és mindig más. Ha ráéreztek erre, egyszerűen imádni fogjátok a sokszor kellemetlen tapasztalások minden pillanatát, de legfőképpen a megoldásokat és a megkönnyebbülést. Emellett van egy mellékhatása is ennek az egésznek: soha, de soha nem kell többé félnetek a gyógyíthatatlan gyerekbetegségektől és az ijesztő kórképektől. A Germánnal nyugalomra lelhettek. Ez az igazi ajándék, amit Dr. Hamer adott nekünk.

Minden egyes szervi tünethez tartozik egy DHS a megfelelő biológiai konfliktustartalommal, mely pontosításával és annak megoldásával lehet valódi oki terápiát folytatni. Az is fantasztikus, hogy itt aztán nincsen mellébeszélés, hanem hajszálpontos rendszerről beszélünk és mindig mindennek egyeznie kell. Egy-egy DHS felkutatása bizony komoly kriminalisztikai munkát is igénybe vehet, ha nem olyan friss az élménysokk, mint ahogyan ez Csenge lányomnál volt.

Csengének többször volt már migrénje. Már az első erős fejfájás után tudtuk, hogy egy frontál-félelem konfliktust kell keresnünk. Természetesen azonnal tudtuk a konfliktusát, mert az első migrén a kedvenc cicájának elvesztése után, a kis kedvencet pótló új cica érkezését követően egy héttel „érkezett”.

Most a napokban viszont újra sínre került szegény leányzóm, így az újabb migrénes fájdalmas este után kötelező feladatnak éreztem, hogy ezzel újra foglalkozzak. Hiszen valamit még tennünk kell. A pótcica nem hozott végleges megoldást. Aki ismeri a migrénes fejfájást, annak nem kell ecsetelnem, hogy milyen fájdalommal jár. Ezért is nyomoznunk kell tovább. Van, aki orvoshoz szalad ilyenkor és van, aki gondolkodni kezd. Az utóbbi számomra kényelmesebb és megbízhatóbb választás, ezt igazolják az utóbbi tíz évem tapasztalásai.

Kezdjük az elején, hogyan jutottunk el az első migrénig?

Valahogy a házi kedvencekkel eddig nem volt szerencsénk. Éppen ezért ami a kisállatok és gyerkőcök kapcsolatát illeti, Germános szempontból a nagy dilemmáim egyike lett.

Én vidéken nőttem fel. Állatok vettek körül gyermekkoromban. Cirmi cicánk szép hosszú macska életet élt és a háznál élő kutyáink is. Soha nem ért velük kapcsolatosan trauma. Ma már tudom, hogy milyen szerencsés voltam! Már felnőttként vesztettem el idős tacskó kutyámat is, aki egyben a legjobb pajtásom és lelki társam is volt, így máig fergeteges érzések támadnak bennem, ha rágondolok az én leghuncutabb ebemre. Ezért amikor a lányaim igen erős nyomás alá helyeztek, hogy nekik márpedig kutya és cica is kell, vidékre költözésünk természetes velejárója volt, hogy végre beteljesedhet az álmuk. Én tényleg jót akartam.

Most vegyetek egy nagy levegőt.

Két cicánkat is elütötte az autó egy év leforgása alatt. Egy olyan utcában, ahol naponta egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány autó megy el. Erről nem is szeretnék többet írni az indulatos szomorúságom miatt.

Persze nem szeretnék, de kell még írnom, merthogy ezen szörnyűséges eseményeknek bizony következményei voltak.

Egy elválasztás-konfliktus, dupla rémület/félelem konfliktusok, egy kiújuló tehetetlenség-konfliktus és még megspékelve az egész egy frontális félelemkonfliktussal (szemből érkező veszély). Ezek azok a konfliktustartalmak, melyeket utólag sikeresen beazonosítottam az események kapcsán és még ki tudja mi történt, hány sín került lefektetésre. Te jó ég! Lehet, hogy jobb is, ha nem is tudok róla. Az öröm az ürömben az, hogy mindez két gyerek összesített mérlege volt a fent megemlített duplikált cica-elvesztés eseményre reagálván. Az én megélésemmel most nem untatom a kedves olvasót, elvégre ez egy gyerekekről szóló napló.

Ebben a bejegyzésben kizárólag a migrénről fogok írni.

Nézzük szigorúan szakmailag az esetet, így talán el tudunk vonatkoztatni a megtörtént szörnyű eseményektől. Dr. Hamer szinte minden esetben azt javasolta, ha elveszítjük szeretett kisállatunkat, akkor azt mielőbb pótolni kell. Ez meg is történt mindkét esetben, így most is van cicánk.

A második elvesztett cica Csenge kedvence volt. Pamacs egy nagyon bújós depresszív lány-cica volt, de mégsem születtek kölykei az első peteérése után, valószínűleg elszenvedhetett egy ocsmány méhtestet érintő félig genitális konfliktust vagy egy veszteség-konfliktust, ami miatt gyakran vérzett. Ez persze csak szerény személyem következtetése a házikedvenc cicalány rövidke életét figyelve, mert talán érdekes lehet ezen információ az olyan elvetemült Germánosoknak, mint amilyen én is vagyok. Tehát Pamacs vagy Szenszei, ahogy a férjem hívta őt bölcs, sokat megélt ábrázata miatt, rossz helyen volt rossz időben, amikor elütötte az autó.

Csenge egy „szemből érkező veszély” konfliktust élt meg az elvesztése során, mert látta még ha messziről is az elütött cicáját az út szélén, mely szörnyűség elől egyszerűen nem tudott kitérni. Ez volt az ő személyes megélése. Az új cica érkezése után kapcsolt megoldásba a túlélőprogramja és élte meg az első és sajnos a lefektetett sínek miatt nem az utolsó migrénjét. Ilyenkor a jobb oldalon a szeme mögötti brutális fejfájást csak a hideg vizes borogatás enyhíti kissé.

Azóta is többször sínre került, mert vannak bizonyos emlékeztető momentumok, mely során kiújul a konfliktusa. Emellett a kiskedvenc-pótlás végleges megoldást nem hozott, mert bizony ez a szörnyűség az új cicánkkal is bármikor előfordulhat. Hiszen nem zárhatjuk be a házba (ami talán jó megoldás lehetne elméletben), kijár ő is az utcára.

Na de hát kérem! Most akkor ebben az esetben, csak a frontál-félelem konfliktust nézve (azaz a migrén okát) az új cica nem volt jó megoldás? Hát mondhatjuk azt, hogy nem igazán. Az új macskánk Tejföl, természetében egy teljesen másféle kisállat, mint amilyen Csengi kedvence volt. Ő egy karakán játékosabb cica, akire mindig azt mondja a lánykám, hogy őt nem is szereti és néha még le is szólja, hogy „idióta macska”. Elsőre ez akár értetlenséget szülhetne, de ha empatikusan belemászunk Csengi kis lelkébe, tudhatjuk, hogy ez egy önvédelem a részéről. Nem szeretne kötődni az új fehér cicához, mert fél.

Mi a végleges és legjobb konfliktusmegoldás? Ha kimondhatjuk, hogy az a bizonyos szituáció még egyszer soha többé nem fordulhat elő. Hát ezt itt ugye nem mondhatjuk, mert bármikor megtörténhet a baj. Akkor most mit csináljunk? Talán oda kellene adni valakinek Tejfölt, ahol Csengi biztonságban tudhatná? Nektek milyen ötlet jut az eszetekbe egy ilyen helyzetben?

A megnyugtató az, hogy nem rajtam a világ szeme, hiszen én ezt nem is tudhatom. Ezt Csengének kell tudni, mert az ő lelkében dől el minden. Akkor most megyek is és megkérdezem tőle.

Aki követi a blogot, annak megígérhetem, hogy idővel tájékoztatom majd a fejleményekről, mert bizonyos vagyok abban, hogy Csenge megadja majd a hiányzó választ, ami a végleges megoldást és a migrénmentes életet hozza majd.

Köszönöm szépen Kelemenné Dévényi Juliannának, Juli barátnőmnek, azaz „a Germán Gyógytudomány magyarországi anyukájának”, ahogyan Dr. Hamer fogalmazott, a sok építő szakmai beszélgetésért ebben a témában is!