Ruhavásárlás három leányommal

vasarlas_vagottNagyon beteg vagyok. Tudom, tudom minden értelemmel bír a szervezetben, így megbetegedésről olyan formán, ahogy eddig ismertük nem is beszélhetünk, csak Értelmes Biológiai Különprogramokról, de ez most engem nem vigasztal. Ugyanis én most sajnálom magam. Nevezetesen: fáj a torkom, folyik az orrom, amitől természetesen nem kapok levegőt, lázat is produkálok hidegrázással. Esténként alig tudok elaludni, reggel pedig még aludnék, de nem lehet. Nappal talpon vagyok, pedig úgy kivennék pár nap szabit! Az anyuka pozíciómban ez lehetetlen.

Előzmények:

Három szépséges leánykával ajándékozott meg a teremtő, akik bearanyozzák napjaim, de nem akkor amikor vásárolnom kell mennem velük! Plááááázáááááztam. Ha büntetni szeretnétek küldjetek el egy ilyen helyre vásárolni. Nekem ez idegtépő. Na de, ha utálom, ha nem, ruhák bizony kellenek. Főképp akkor, ha esküvőre készül a család és mondjuk három nappal a nagy nap előtt még senkinek nincs mit felvennie az alkalomra. A gyermekeim ugyanis egyre csak nőnek, konkrétan mindig mindent kinőnek, „ezek” már csak ilyenek. Így soha nincs mit felvenniük. Éppen az nincs, ami kellene. Így marad a beszerzés.  Ezt a végsőkig húzom és mindenféle indokkal kitérek a feladat elől, ameddig csak lehet. Ezért marad mindig az ilyesmi az utolsó pillanatra. Ez nem jó, de képtelen vagyok ezen változtatni. Szerintem ezeket a bevásárlóközpontokat azért találták ki, hogy feleslegesen tölthess el rengeteg időt. Rockefeller és barátai arra gondolhattak, amikor az első ilyet létrehozták, hogy kössük le a birkákat felesleges időtöltéssel, hogy ne legyen idejük még gondolkodni sem, ellenben költekezzenek. Hihetetlen nagy alapterületre, beláthatatlan magasságokra épültek a csillogó üzletházak, több emelet, rengeteg üzlet. Árudömping és boldogtalanság. Ha tervezetten is mész mire az egyik számodra releváns ruhabolttól eljutsz a másikig, konkrétan lefutod a Maratont. És még csak aztán jött az igazi próbatétel: ruhapróba a nagylányokkal, miközben az izgő-mozgó egyévesem sebesen eltűnik a ruharengetegben és kacagva kukucskál ki hol az egyik ruhapult mögül, hol úgy dönt, hogy lepakolja a kirakott szépen behajtogatott ruhadarabokat a másik polcról. Egy ideig próbáltam legalább a fejemet kapkodni abban az irányban ahol éppen jár, majd rájöttem, hogy a mindig bevált taktikámat kell alkalmaznom: nem nézek oda. Közben a nagylányok közlik, hogy ez a ruha sem jó, az sem jó, amaz sem jó. Az első fázisban erőltettem a jókedvet és eljátszottam, hogy milyen jó móka ez az egész. Amikor a fenti történések ismétlődtek már a harmadik ruhaüzletben, akkor egy minden mindegy mosoly ült az arcomon és fogadtam a nem is mindig kedves eladók néha szánó, néha pedig mosolygós tekinteteit. Potom négy óra elteltével csoda történt. Odajött a nagyobbik lányom és azt mondta: anya ez a ruha álmaim ruhája, jó is rám! Ez a mondat beégett a tudatomba annyira akartam, hogy igaz legyen. Ezután közölték, hogy hasonló ruhát keresnek gyorsan Csengének is, az igaz, hogy a ruhák kb. aranyáron mozogtak, de ilyenkor ez már nem téma, hiszen bármennyit kifizetsz csak, hogy szabadulj. Közben egy bárgyú mosoly ült az arcomra és rágondoltam egy csésze finom kávéra, amit elterveztem, hogy ajándékba kapok majd saját magamtól, ha ennek a horrornak vége lesz. Ha minden jól megy ezt a kávét már a férjemmel fogyaszthatom. Ez maga a nirvána.

És ekkor történt az első váratlan sokk-élmény. Benéztem a Csengémhez a próbafülkébe, aki kérte, hogy húzzam fel a ruhájának a cipzárját. Húztam, nyúztam, erőltettem, de kb. 3 cm híján nem tudtam összehúzni hátul a ruháját. (DHS1) Kimentem a próbafülkéből és kértem egy nagyobb méretet. Az eladó rezzenéstelen arccal és nulla empátiával közölte, hogy éppen az a méret hiányzik. (DHS2) Ezek után legkisebb lányom besokallt így haza kellett menni, ami azt jelentette, hogy másnap majd újra lehet jönni (DHS3). “Csak úgy záporoztak a biológiai konfliktusok”. Pontosan ezek azok a pillanatok, amik megbetegítenek! Az ezt követő 72 órás szimpatikotóniás fázist inkább hagyjuk. El sem mesélem. Mindenesetre éreztem a turbó energiát és a hihetetlen mozgósítható tartalékaimat. Folyamatosan a problémamegoldáson voltam, hogy felhajtsam a hiányzó ruhadarabokat. Ez a stresszállapot tényleg olyan energiákhoz juttatott, hogy máig hálás vagyok a különprogramjaimnak, mert enélkül nem lettünk volna olyan bombázók a hétvégi lagziban, amit minden álszerénység nélkül állíthatok, hogy azok voltunk. Megcsináltuk. Mert másnap végül újra egy triatlonnal is felérő újabb pláááázááázááásonnnnn túl végül beszerzésre került minden ami kellett, az utolsó harisnyáig. Az egyik konfliktus félig-meddig megoldásba is kapcsolt. Azt kezdtem érezni péntek este, hogy fájogat a torkom jobb oldala. Szinte üdvözöltem a tüneteket, akkor már flegmán, mintha tudtam volna, hogy ez lesz, pedig a szimpatikotóniában az az izgalmas, hogy fogalmad nincs, hogy beleestél. Nem veszed észre, mert annyira leköt a pörgés, azaz a problémamegoldás. A torokfájásnál viszont nincs apelláta már tudtam persze, hogy megoldódott az egyik falatkonfliktusom, azaz megkaptam a ruhákat. Miután stresszes volt az egész készülődés még szombaton is és a ceremónián is nagyon kellett figyelnem a totyogós kiskirálylányomra így nem voltak erős tüneteim. Azonban, ahogy elálmosodott a pici lányom és felmentem vele a szállodai szobánkba teljes helyreállításba kapcsoltam. Óramű pontosan a megkönnyebbülés sóhaja után jöttek a tünetek. Elkezdett fájni a torkom másik oldala is, mert megszabadultam az egésztől. Egy komoly tüsszentés sorozat után orrdugulás kezdődött, de csak az anya-gyermek oldalon. Még szerencse, mert így úgy ahogy kaptam még levegőt. Hidegrázást és lázat csak mára produkáltam, ami jelzésértékű, hogy a bűzkonfliktuson és a falatkonfliktusokon túl el kellett szenvednem egy motoros konfliktus is. Naná, hogy ott volt a konfliktus, de hányszor éreztem ezt! „Nem tudok elmenekülni!”

És most nagyon szenvedek. Még annak ellenére is, hogy tudom, hogy három napig fognak tartani a kellemetlen tünetek. Azt is tudom, hogy elég intenzív tüneteim lesznek és még most jön a java és lesz majd fejfájás is. A férjem pedig kinevet és még csak nem is sajnál. Joggal, mert ő sokkal ügyesebb volt nálam. Ő végignevette ezt a pár napot. Azt hiszem ő a legnagyobb hős. Négy nővel karöltve DHS-ek nélkül úszott meg egy ilyen hetet. Imádom.

Egyébként a Csengének is folyik az orra és a legidősebb lányom is „megfázott”. Szerintem csakis tőlem kaphatták el a betegséget, kizártnak tartom, hogy nekik is bűzlött valami. Ez egy vicc volt, mert fertőző betegségek nem léteznek. Aki nem érti a viccet és van kedve megérteni, tanulmányozza a Germán Gyógytudomány negyedik biológiai természettörvényét. Megteheti itt:

http://germangyogytudomany.hu/gnm-ismeretek/world-news/4-biologiai-termeszettorveny.html